Gyerekkoromban sokszor jártam apámmal földet művelni. Akkoriban ez teljesen természetes része volt az életünknek. Mentünk, dolgoztunk, én pedig közben mindig találtam valamit, ami sokkal érdekesebbnek tűnt a kapálásnál.

Volt például egy hatalmas cseresznyefa az egyik udvaron.

Nem tudom, hány éves lehetett, de gyerekszemmel nézve óriási volt. Az ágai messzire nyúltak, és amikor eljött a cseresznyeérés ideje, tele volt azokkal a fantasztikusan finom, édes szemekkel, amelyekből az ember képtelen volt eleget enni.

A fa egy kedves idős néni udvarában állt. Valahogy hozzátartozott a helyhez, ahogy maga a néni is. Akkoriban eszembe sem jutott, hogy egyszer majd egyikük sem lesz ott.

De nekem nem is a cseresznye volt benne a legkülönlegesebb.

Hanem az, hogy fel lehetett mászni egészen a tetejére.

És ha az ember elég magasra jutott, az ágak közül egyszer csak feltárult a táj. Onnan fentről át lehetett látni a szomszéd faluba.

Emlékszem arra a látványra. A messzeségre. Arra, ahogy a világ egészen másnak tűnt néhány méterrel a föld fölött.

Azt hiszem, gyerekként nem is gondolkodtam azon, milyen különleges pillanatok ezek. Egyszerűen csak jó volt ott lenni. Fent a fán, cseresznyét majszolva, nézni a tájat.

Aztán teltek az évek.

A kedves öreg néni meghalt. És történt valami, amit a mai napig különösnek találok: nem sokkal a halála után a cseresznyefa is megbetegedett.

Nem tudom, volt-e bármi összefüggés a kettő között. Valószínűleg nem. De gyerekként, és talán még ma is egy kicsit, úgy éreztem, mintha a fa is elveszített volna valakit.

A betegség végül annyira elhatalmasodott rajta, hogy ki kellett vágni.

Egy nap már nem állt ott.

Nem volt többé az a hatalmas lombkorona. Nem volt hová felmászni. Nem volt honnan átlátni a szomszéd faluba.

És furcsa módon nemcsak a fát hiányoltam.

Hanem azt a helyet is, ahonnan egykor a világot néztem.

Hosszú éveken át emlegettem. Ha arra jártam, mindig eszembe jutott. A cseresznye íze, az ágak, a kilátás. Az a különös érzés, hogy valami, ami gyerekkoromban olyan állandónak tűnt, egyszer csak eltűnhet.

Végül úgy döntöttem, ültetek a helyére egy másik cseresznyefát.

Persze tudtam, hogy nem lesz ugyanaz. Nem lehet ugyanaz. Nem lesznek rajta ugyanazok az ágak, és talán soha nem lehet majd a tetejéről átlátni a szomszéd faluba.

De ahogy elültettem, valahogy könnyebb lett elfogadni a hiányát.

Mert bár a régi fát nem hozhattam vissza, valamit mégis tehettem azért, hogy ne csak az üres hely maradjon utána.

Azóta sok év eltelt. Rengeteg helyen jártam, sok mindent láttam, de azt a képet a mai napig magam előtt látom.

És amikor eszembe jut az a cseresznyefa, nemcsak egy fa jut eszembe.

Hanem a gyerekkorom egy darabja. Apám. A földek. A nyarak. Egy kedves öreg néni. És az a kilátás, amit soha semmilyen más helyről nem láttam ugyanúgy.

Talán ezért is gondolom, hogy a fák sokkal többet jelentenek annál, mint amit első pillantásra látunk.

Van, amelyik árnyékot ad. Van, amelyik gyümölcsöt. És van, amelyik egy egész gyerekkort őriz.

A régi cseresznyefa már nincs ott. De ha becsukom a szemem, még mindig fel tudok mászni a tetejére.

És onnan fentről ma is átlátok a szomszéd faluba.